Majdnem egy héttel a kiírt dátum után, május 15-én csütörtök este jöttek
Judit első fájásai. Az elején még rendszertelenek és kevésbé erősek voltak, de
akkor már sejtettük hogy „ez lehet az”, ezek már nem jósló fájások és tényleg elkezdődött. Onnantól már nem
nagyon aludtunk, nekem még sikerült négy órát szunyókálnom az izgalom ellenére,
de Judit szinte le se hunyta a szemét. Reggel betelefonáltunk a szülőotthonba,
hogy mi a teendő ha 3 percenként jönnek 30 másodperces fájások és van egy kis
vérzés is, mire azt javasolták menjünk be egy vizsgálatra. Miután gyorsan
elfogyasztottuk szerény reggelinket majd felszedelőzködtünk, 9 órakor nagy
reményekkel és jól megpakolva, gurulós bőröndöket húzva belibbentünk a
huddersfield-i szülőotthonba. Itt egy kedves szülésznő rögzítette az éjszaka eseményeit,
megvizsgálta Juditot és kissé letörve közölte hogy úgy tűnik pont most folyt el
a magzatvíz és mivel zavaros ezért át kell mennünk a halifax-i kórházba, hogy
az esetleges komplikációk esetén legyen a közelben orvosi segítség (mivel a
szülőotthonokban csak bábák dolgoznak, ezért ez az előírás). Ez sajnos azt
jelentette, hogy le kellett mondanunk a tervezett medencés szülésről és
sejtettük hogy nem minden úgy fog alakulni ahogy előzetesen elképzeltük.
11 óra volt mire Halifaxba átértünk, itt már vártak minket, rögtön
kaptunk egy szobát, ahol a kötelező körök és kérdések után, Judit pocakjára
érzékelőket helyeztek hogy a baba szívhangját és az összehúzódások mértékét
regisztrálni tudják. Mivel a szülésznők mindent rendben találtak, magunkra hagytak
pár órára, abban bízva hogy a fájások erősödni fognak és a szülés természetes
úton beindul. Míg kettesben voltunk a szobában, igyekeztünk azokat a szülést
segítő gyakorlatokat csinálni amiket a jóga órákon és az NCT kurzuson
tanultunk. Néha ránk néztek, hogy szükségünk van e valamire, de egyébként
hagyták, hogy a természet tegye a dolgát. Ekkor még naivan azt gondoltuk, hogy
hamarosan a kezünkben tarthatjuk a kisfiúnkat, de aztán erre még kicsit várnunk
kellett…
Sajnos minden fáradságunk ellenére a fájások nem jöttek elég
rendszeresen így 5 óra tájban hogy felgyorsuljon a folyamat, oxytocin hormont
kezdtek el adagolni a kismamának. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy innen
nagyon felpörögtek az események, hisz a méhszáj még mindig alig tágult ki és
ehhez hosszú órákra volt szükség. Az összehúzódások sokkal erősebbek és
gyakoribbak lettek az oxytocin hatására, de Judit szinte semmi
fájdalomcsillapítót nem használva – csak kéjgázt szippantva, mivel ennek nincs
mellékhatása a babára - hősiesen állta a megpróbáltatásokat. Ekkor már a
szobában szorgoskodott egy szülésznő gyakornok és egy tapasztalt bába - meg
persze én, a leendő apuka - és így hármasban próbáltuk Juditot átsegíteni az
újabb fájásokon és lelket önteni a következőkhöz. A többi feladatot is
megosztottuk: az ágy egyik oldalán a gyakornok a monitorokat figyelte miközben
Judit vizet facsart a kezéből, én a másik oldalról a homlokát törölgettem és
folyadékot diktáltam bele, a szülésznő pedig szakmailag felügyelte és
dokumentálta a történteket. Néha bejött az osztályvezető szülésznő vagy egy orvos
konzultálni és megbeszélni a teendőket, mindenki nagyon profin viselkedett,
látszott hogy értik a dolgukat, ami minket is megnyugtatott hogy jó kezekben
vagyunk.
Hosszú vajúdás és várakozás után, kimerülten érkeztünk a szülés utolsó
szakaszához, amikor végre szombaton hajnali fél ötkor Judit elkezdhetett
nyomni. Én ekkor már hulla fáradt voltam, az aggodalom és a hosszú ébrenlét
teljesen eltompított, így el sem tudom képzelni hogy a kis feleségem hogyan
tudott még annyi energiát mozgósítani ami az utolsó két órában kellett. Innen
se volt minden sétagalopp, de az már jó jel volt amikor elkezdték előkészíteni
a baba fogadásához szükséges kellékeket és kezdtük felfogni hogy hamarosan
megtörténik amire olyan régóta készülünk. Továbbra is jöttek az összehúzódások
és Judit nyomta rendületlenül, míg lassan előbukkant a fejtető, majd egy egész
fej, mígnem szombat reggel 7 óra 8 perckor egy apró zöldes-lilás csöppség jött
a világra. Rögtön mozgott és elkezdett nyöszörögni, de a kakis magzatvíz miatt
gyorsan elvágták a köldökzsinórt hogy az egyik gyerekorvos elláthassa,
megtisztogassa és kiszívja a testnyílásaiba került folyadékot. Ez láthatóan nem
tetszett neki és elkezdett sírni. Ekkor már mi sem bírtuk visszatartani és
egymás karjába borulva könnyekben törtünk ki.
Miután megtörölték és megvizsgálták az apróságot, szépen betakargatták,
majd átadták nekünk hogy megismerkedjünk a kisfiúnkkal, Barnabással. Életre szóló
pillanatokkal gazdagodtunk, csodálatos volt átélni amit már annyiszor
elképzeltünk hogy magunkhoz szorítjuk a gyermekünket. Először bizalmatlanul
méregetett minket, de nem sírt, megismerhette a hangunkat, majd miután
levetkőztették (persze előbb ellátták Juditot) és ráfektették az Édesanyjára,
azonnal tudta mi a dolga és elkezdett szopizni. Cuclizott egy kicsit, aztán még
lemérték, felöltöztettük majd magunk mellé húztuk a kiságyban, hogy
gyönyörködhessünk benne. Nagy kerek szemmel, csodálkozva nézett a világra, nem
volt szinte egy hangja sem és nem tűnt fáradtnak a hosszú szülés ellenére, lehet
hogy ő nem igyekezett annyira kifelé és még maradt volna. Ha így is volt, nem
panaszkodott és tudtunk egy órát szundikálni, de aztán megint nagy lett a
sürgés-forgás a szobánkban. Mindenféle vizsgálatokat csináltak Barnin, meg néha
én szaladtam ki egy szülésznőért hogy: „Minden rendben van, ha…?” vagy „Hogyan
kell ezt vagy azt csinálni?”. Mindenki nagyon kedves, segítőkész és türelmes
volt, soha nem éreztük úgy hogy hülyének néztek volna, a szoptatást is többször
megmutatták, elmagyarázták mivel Angliában nagy hangsúlyt fektetnek a csecsemők
természetes táplálására.
Jó lett volna még maradni az egy ágyas szobában, de mivel kellett a
hely, nem maradhattunk és délután átköltöztettek egy négy ágyas kórterembe, a
csecsemőosztályon. Itt sem maradtunk magunkra, szülésznők és az ügyeletes orvos
is többször megnézték Barnit, sőt kiderült hogy a szomszédos ágyon fekvő lányt Judit
ismeri kismama jógáról. Sajnos 7 órakor, a látogatási idő végeztével a kispapáknak
is távozniuk kellett, de a kórház bejáratánál még megvártam a frissen avanzsált
nagymamát aki épp akkor érkezett a repülőtérről (micsoda időzítés).
Visszasurrantunk megcsodálni az unokát, beszélgettünk 20 percet majd nehéz
szívvel hagytuk őket magukra és autóztunk haza.
Másnap mindent előkészítettünk Barni és Judit fogadására, Anya főzött,
én pedig mentem vissza a kórházba hogy hozzam haza a kis családom. Korainak
tűnhet, de itt csak akkor tartják bent a kismamákat egy napnál tovább, ha
valami komplikáció adódott a szülés során vagy nem megy a szoptatás. Mivel
nálunk minden rendben volt, ebéd után már el is engedtek minket.
Péntek reggel ketten hagytuk el a házat,
vasárnap viszont már hárman léptük át a küszöböt. Néha még mindig olyan
hihetetlen ez az egész, egy éve még az esküvőnket ünnepeltük, most meg már
igazi család vagyunk, annak minden örömével és nehézségével. Arról hogy hogyan
birkózunk meg ezzel az új helyzettel, majd a következő bejegyzésben fogok
beszámolni, mivel Barni már türelmetlenül várja hogy induljunk sétálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése