Hétvégi kiruccanások

  Ebben a bejegyzésben - mint ígértem - a hétvégi kiruccanásainkat elevenítem fel. Remélem a folytatásra nem kell ennyit várni. 

Január 27.

  Saltaire nevű kisvárosba látogattunk, amit Sir Titus Salt alapított 1851-ben, mikor Bradford belvárosából ideköltöztette textilgyárait. A munkásokat kiemelte a nyomornegyedekből, házakat, iskolát, parkot, könyvtárat, edzőtermet, kórházat, templomot, színházat, építtetett nekik és ezzel letette a modern várostervezés alapköveit. 

   Saltaire-t mára a világörökség részének nyilvánították és mi is megtapasztaltuk miért kedvelt célpontja a környékben lakóknak. Első utunk a templomba vezetett, ahol első meglepetésként a Zorba, a görög néven ismert rigmus fogadott minket. A furcsaságok itt nem értek véget, a belső tér egyáltalán nem emlékeztetett templomra, keresztet vagy keresztyén jelképet csak elvétve találtunk. Míg a falra kitűzött táblákat nézegettük a város történelméről, egy bácsi becsoszogott a kutyájával és az oltár mögött található orgonához ült és elkezdett gyakorolni az esti istentiszteletre. Ezután sétáltunk egyet a parkban, ahol rajtunk kívül mások is kerültek egyet, annak ellenére hogy hűvös szél fújt. Utána jól esett megmelegedni az egykori raktárépületben ami most könyvesboltnak, egyedi tervezésű bútoroknak és étteremnek ad otthont. Nem mellesleg itt található a legnagyobb David Hockney gyűjtemény is, aki az egyik legismertebb yorkshire-i születésű kortárs festő.

Február 3.   

Korán összeszedelőzködtünk és a reggelinket már Thirskben költöttük el. Ez egy helyes kis vásárváros ami híres a faművességéről, a lovassportról és a tágas főtéren pubok és kávézók várják a vendégeket. Mikor megérkeztünk ezen a borús reggelen, az emberek még álmosan kóvályogtak az utcákon és a legtöbb üzlet is zárva volt, de találtunk egy hangulatos helyet ahol ittunk egy finom kávét és megreggeliztünk. Ezután elautóztunk a közeli Rievaulx apátság romjaihoz, ami a ciszterci rend fontos angliai központja volt. Fénykorában 600 szerzetes élt itt, de csak 20-an maradtak, mikor 1538-ban VIII. Henrik feloszlatta. Ezután a feledés homályába merült az épület, sok minden az enyészeté lett, köveit elhordták, mígnem a második világháború után régészek (és munkanélküli bányászok) egy lelkes csoportja ki nem ásta, így elérhetővé tette a nagyközönség számára. Közel egy órát bolyongtunk a még így is lenyűgöző romok között, betekintést nyertünk a szerzetesek életébe, majd továbbálltunk és tettünk egy rövid túrát a közeli nemzeti parkban.

Február 8-10.

  Melindát és Andrist látogattuk meg Nottinghamben, az egyik utolsó hétvégéjükön mielőtt áttették volna székhelyüket Új-Zélandra. Pénteken késő este érkeztünk, finom lasagne-val vártak minket vacsorára, sok minden megbeszélnivalónk volt mielőtt nyugovóra tértünk. Másnap Melinda utolsó napját töltötte a munkahelyén ahol konduktorként dolgozott. Kolléganője titokban megszervezte, hogy mi is ott legyünk mikor a gyerekek - akikkel az elmúlt 1,5 évben foglalkozott– és a szüleik elbúcsúznak tőle. Megható volt látni a mosolygós arcocskákat és hogy milyen szeretettel fordulnak Melindához.  Természetesen volt sütemény, chips és tea, mindenki nagy örömére. A buli végeztével segítettünk elpakolni, majd azt terveztük, hogy a gyerekzsúr után mi is belevetjük magunkat az éjszakába. Végül ebből nem lett semmi, csak otthon legurítottunk pár sört, végignéztük az ausztrál képeket és be nem állt a szánk míg fáradtan az ágyba zuhantunk.

  Vasárnap bejártuk Nottingham híres barlangrendszerének egy részét, amely mindig is fontos szerepet töltött be az itt lakók életében. A középkorban éléskamraként használták vagy titkos szerecsejátékot folytattak a kocsmák alatt húzódó üregekben, később bőrcserzésre használták egyes szakaszait, illetve a második világháború bombázásai idején óvóhelyül szolgált. A történelem lecke után egy pubban ebédeltünk, majd mivel éppen a Nottingham ellen volt kosármeccsünk, eljöttek szurkolni nekem és láthatták hogyan gyűjtögetem a faultokat.

  Emlékezetes hétvége volt, bár valahogy mindig ott motoszkált bennünk az érzés, hogy közeleg a búcsú, aztán sokáig nem találkozunk és tényleg egy világ fog elválasztani minket egymástól. Nagyon szorítunk Andrisnak és Melindának, reméljük sikerül berendezkedniük Új-Zélandon és akkor meghívatjuk magunkat, hogy ne legyenek egyedül. Őket is biztattuk a blogírásra, hogy töltsenek fel képeket és nyomon követhessük mindennapjaikat. (képek)