Dublin

   Már tavaly decemberben megvettük a repülőjegyet a május végi dublini kiránduláshoz. Három napot töltöttünk az ír fővárosban és nagyon jól éreztük magunkat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem voltunk lenyűgözve magától a várostól, bár ebben több tényező is közrejátszott. Először is ez volt az első városlátogatásunk hármasban és igyekeztünk minden eshetőségre felkészülni. Szerencsére Barni nagyon jól viselkedett, nyugodtan ült a babakocsiban, ha elfáradt szundikált egyet, ha úgy gondoltuk hogy éhes akkor megálltunk bekapni valamit. Azért egy kisgyerekkel jóval korlátozottabbak a lehetőségek, olyasmikre is gondolni kell, amik máskor eszünkbe se jutnának. Most nem csak a pelenkázási lehetőségekre gondolok vagy hogy van-e a kávézóba etetőszék, de Barnival nem erőltettük a múzeumokat vagy a csöndes galériákat illetve kerültük a szűk lépcsőkön bejárható történelmi épületeket. Leginkább csak sétáltunk és kívülről tekintettük meg a nevezetességeket. Dublin belvárosa nem valami nagy, könnyedén el lehet sétálni az egyik feléről a másikra egy óra alatt a Liffey folyó partján, így nem is használtunk semmiféle tömegközlekedést (kivéve a buszt ami a reptérről hozott minket).

   Másik ok amiért nem tudtuk rögtön a szívünkbe fogadni Dublint, hogy az utóbbi egy évben kicsit elszoktunk a nagyvárosoktól. Vidéki élet után hirtelen mindent olyan zajosnak, piszkosnak és szűknek éreztünk. Már nem lehet lődörögve bámészkodni , teljesen más úgy várost nézni, hogy a babakocsival az embereket kell kerülgetni és a  szülő a kamionok, buszok kipufogógázai miatt aggódik.

   Sok szép nevezetes és érdekes épületet láttunk kirándulásunk során, ennek ellenére a város összképe rendezetlen, kusza benyomást tett ránk. Látszik hogy a belváros jelentős fejlesztésen esett át az elmúlt évtizedben, de még mindig találni nagyon lepukkant épületeket, háztömböket. Néha úgy éreztük hogy a hiányzik a koncepció, a tudatos városrendezés, nincs egységes elképzelés és simán előfordul hogy egy modern üvegpalota mellett egy régi fagerendás ház áll, míg a szomszédságukban egy múlt századi elhagyatott épületet adtak át az enyészetnek.

   Félreértés ne essék, nem csak a rosszat láttuk meg, emlékezetes napokat töltöttünk Dublinban. Kellemes apartmant sikerült bérelnünk, aminek a kulcsát a sarki pubban tudtuk átvenni. Először nem találta a pultos srác, de előkerült a boríték és gondoltuk ennél jobb lehetőségünk nem lesz, hogy lehörpintsük az első Guiness sörünket. Letelepedtünk egy asztalhoz az összes motyónkkal, a szomszédos asztalnál ülő úriember pedig rögtön szóba elegyedett velünk majd bemutatott minket a családjának. Miután jó városnézést kívántak és elbúcsúztak a csapos is odajött pár mondat erejéig. Mindenhol úgy éreztük, hogy nagyon kedvesek, érdeklődőek és közvetlenek az emberek (még talán az angoloknál is jobban). 

   Sok minden beugrik az embernek Írországról, gondolok itt az ír népzenére, a végtelen zöld dombokra, a U2-ra vagy a Szent Patrik napi ünneplésre amivel meg is érkeztünk a legnagyobb nevezetességekhez a whiskyhez és a sörhöz. Mi is meglátogattunk két ehhez kapcsolódó turista célpontot, nevezetesen a Jameson whisky lepárló üzemet, illetve a Guiness gyár területén található bemutatótermet. Whisky múzeumban már jártunk Edinburghban, ezért csak az előtérbe mentünk be, körülnéztünk az ajándékboltban és ittunk egy ír kávét a kávézóban. A Guiness múzeumban már sokkal több időt töltöttünk, ez a hely egy jó példa arra hogyan lehet egy ennyire egyszerű dolog köré tömegeket megmozgató fél napos látványosságot keríteni. Ez Dublin első számú látványossága, Európa egyik leglátogatottabb úti célja, gyakorlatilag egy Disneyland felnőtteknek.

   Hat emeleten mutatják be sörkészítés művészetét, a márka történetét, a híresen kreatív reklámjait, de szó esik a hordógyártásról, a látogatók megtanulhatják a tökéletes csapolás titkát és persze lehet sörözni és enni is (természetesen a pörköltből se hiányozhat a fekete nedű). A túra az épület tetején ér véget egy üvegfalú bárban, ahonnan egész Dublint belátni, már ha korán megy az ember vagy oda tud préselődni. Ekkorra már Barni teljesen kipurcant így a dübörgő zene és a tömeg ellenére is békésen húzta a lóbőrt. 

  Tetszik az a szenvedély ami körülveszi a Guinesst: a sörfőzőmester ahogyan magyarázta az előállítás egyes lépéseit a múzeumban – komolyan elhittem hogy ez a világ legjobb melója -; az ötletesen megkonstruált reklámok amiket élmény nézni és ami után úgy érzem hogy szívesen legurítanék egy sört majd azt mondanám, hogy ez jó mulatság, férfi munka volt. (képek)