Crack on vagyis húzz bele!

  Mostanában többször hallottam ezt a kifejezést Pany-től az irodában mivel nagyon sok a tennivaló, több projekt is fut párhuzamosan, amiért néha komoly nyomást érzek magamon és meg kell osztanom a figyelmemet (mondják, hogy a férfiak erre képtelenek és van benne igazság). Mivel még vannak dolgok amiben bizonytalan vagyok,  nem haladok olyan gyorsan mint szeretnék, de igyekszem a legtöbbet nyújtani és hibátlanul dolgozni (sajnos ez nem mindig sikerül). Pillanatnyilag két nagy és bonyolult hidat építünk: az egyik egy 37 méter hosszú gyalogos híd Hungerfordba, ami egy meglévő közúti híd mellett kap majd helyet és nagyon érdekes alakja van, mivel két irányban is íves (alaprajzilag és magasságilag is); a másik egy 40 méteres híd Londonba, amely közúti és gyalogos forgalmat is bonyolít majd, két különböző, egymás melletti szinten. A hungerfordi hídról szeretnék majd részletesebben is beszámolni - mert elég sokat foglalatoskodtam az utóbbi időben vele és még fogok is, amíg be nem emelik február végén – lehetőleg képekkel, de eddig mindig megakadályozta valami a fényképezést.

  Ezek mellett még rengeteg kisebb-nagyobb gyaloghídra van megrendelésünk, amelyeket minél hamarabb akarnak a klienseink, mivel az adózási év márciusban végén fejeződik be és addig szeretnék kifizetni illetve végigsétálni rajta. Ezért gyorsan le kell méretezni, megrajzolni a szerkezeteket, majd jóváhagyatni a megrendelővel, megrendelni az anyagot hozzá és elkezdeni a gyártást. Csak az elkövetkező 1,5-2 hónapot kell túlélnem és utána talán lesz egy szusszanásnyi idő. John azt mondja, hogy már látja a fényt az alagút végén.

  A munka mellet hétvégén pihenni próbálunk, bár Judit szorgalmasan tanul a gyógyszerész vizsgájára és azt tervezi, hogy február végén nekiveselkedik. Ezért a múlt héten itthon maradtunk, de tegnap gyönyörű napsütéses, bár hideg időre ébredtünk, ami túrázáshoz tökéletesen megfelelt. Busszal mentünk a közeli kisvárosba Slaitwaitbe, majd a csatorna mellett sétáltunk Marsdenig. A Hudderfield keskeny csatornát azzal a céllal építették, hogy megkönnyítse az textilipari termékek és más áruk szállítást Manchester irányába.  A szekéren való szállításnál a teherhajók sokkal gazdaságosabbnak bizonyultak így az angol csatornarendszer kiépítése hozzájárult az ipari forradalom fejlődéséhez. Később a vonat kiszorította ezt a szállítási formát és a vízi utak a második világháború végére teljesen elnéptelenedtek. A turizmus fellendülésével szépen lassan mind több helyen újították fel és tették újra hajózhatóvá a csatornákat, így ahol egykor lovak vontatták a terhüket, ott most gyalogösvény vezet és a vízen lakóhajók járják az országot. Ennek a csatornaszakasznak a nevezetessége Anglia legmagasabban fekvő és leghosszabb vízi alagútja, ami 3 mérföldön át halad a dombok alatt. Mivel az alagút nem volt elég széles a lovak számára ezért a hajósok a hátukra feküdve, a lábukat a falnak támasztva „gyalogoltak át” rajta (állítólag 4 órába tellett). Sajnos télen zárva van, de majd visszalátogatunk, mert nagyon kíváncsi vagyok.

  Marsdenbe érve úgy éreztük megérdemlünk egy sört a túra közepén (ekkor még azt hittük) és betértünk a Vasúthoz címzett kocsmába, ami meglepő módon a vasútállomás mellett volt. Mindenki megrökönyödésére a szép idő miatt kint foglaltunk helyet és nem bent néztük a Manchester-Liverpool meccset. Továbbindulva a hegynek vettük az irányt és egy képes ismertetőben található elnagyolt térkép segítségével próbáltuk felfedezni a környék érdekes kőfalait. Mint már sejthető, természetesen eltévedtünk és végül a havas dombtetőn kötöttünk ki (valahol el kellett volna kanyarodni balra), ahol a madár se járt. Ellenben vízgyűjtő terület közepén találtuk magunkat, mindenfele pocsolyák voltak és csermelyek csordogáltak így a fűcsomókon, zsombékon ugrálva próbáltunk visszatalálni. Mikor már nem csak a fejünk felett köröző varjúkat láttuk, hanem távolba száguldó autókat is, akkor megpihentünk és elfogyasztottuk Judit pogácsáját és megmelegedtünk egy kis forró teával.  Végül lesétáltunk a városkába és visszavonatoztunk. Teljesen kimerülve értünk haza és – emberemlékezet óta nem tettem ilyet – már nyolckor aludni tértünk. (képek)