Épülnek a hidak

  Múlt hét pénteken végre elvitték az üzemünkből a Hungerford hidat (a két irányban ívelt híd) a festőkhöz. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett számomra, úgy tűnt már nem sok munka van hátra és minden visszatér egy kicsivel nyugodtabb kerékvágásba. Nem teljesen lett igazam, mert még ezen a héten is sokat foglalkoztam vele, az apróságnak tűnő feladatokkal (faburkolat előkészítése, hídsaruk rajzai) sok idő elment. A jövő héten – ha minden jól megy – pénteken kerül végleges helyére a híd, addig még el kell végeznem az utolsó simításokat és reménykednem, hogy nem merülnek fel újabb problémák.

  Emellett próbáltam behozni más kisebb gyaloghidakkal kapcsolatos elmaradásaimat, elküldeni a megbízóinknak a rajzokat jóváhagyásra és előkészíteni a gyártásukat. Szerdától szabadságon vagyok, mert hazalátogatunk 5 napra és addig igyekszem pontot tenni legsürgetőbb feladataim végére.

  A múlt héten egy másik jelentős mérföldkövet is elhagytam: beemelték az első hidamat. Bár ez a híd igazából a második munkám volt, de a kliensünknek sürgősebben kellett. Sajnos a helyszínen nem készült róla fotó, de a műhelyben sikerült lefényképeznem a majdnem kész „művet”. Jó lenne átsétálni rajta, remélem hamarosan megtehetem, mivel nem került olyan messzire, csak Nottingham környékére. Úgyis tervezem, hogy hamarosan meglátogatjuk barátainkat Robin Hood városában (csak még ők nem tudnak róla).

   Judit egyre többet dolgozik a Lockwood patikában, közben készül a vizsgájára és álláshirdetésekre jelentkezik. Egyik munkatársának nemrég született meg a kislánya, ezért múlt szombaton és most vasárnap is megkérték, hogy helyettesítsen. Nagyon meg vannak elégedve a munkájával és persze hatalmas segítség a többi gyógyszerész számára, ezért nem is igen szeretnék elengedni. A főnöke, Barry tett ezzel kapcsolatos utalást, bár még nincs lefixálva ezért nem szeretnénk elkiabálni.

  Míg Judit szombaton dolgozott, addig én megnéztem életem első rögbi meccsét. Huddersfieldben mindig is fontos helyet töltött be a rögbi és történelmileg is jelentős szerepet játszott a fejlődésében, mivel itt alapították meg 1895-ben a rögbi ligát 20 csapat részvételével. Ezzel a lépéssel egy új válfaja alakult ki a sportágnak, az eddigi uniósrögbi (15-en játsszák) mellett megjelent a ligarögbi (13-an játsszák), egy gyorsabb és látványosabb változat. A játék célja mindkét esetben ugyanaz: letenni a labdát az ellenfél célterületén (a részletes szabályokba nem bonyolódnék bele, mert én se tudom).

  Gyönyörűen sütött a nap a meccs idején, a játékosok mégis nyakig sárosak voltak, mivel nem száradt fel az éjszakai eső. Azt minden egyszerű néző hamar megállapíthatja, hogy ez nem a kis emberek és anyámasszony katonák sportja. A legtöbb játékos hatalmas és többen vérző fejjel vagy monoklival hagyták el a pályát, mégis mindössze egyszer állt meg a játék, ápolás miatt. A néha iszapbirkózásba átcsapó tolongások (így hívják mikor egymásnak feszül a két csapat) alatt, egy-egy pofon is elcsattant, mégis volt, hogy az ellenfelek egymásra mosolyogtak és látszott, hogy tisztelik a másikat. A meccs végeztével nem maradt el a kézfogás és sorfalat állva meg is tapsolták egymást. Sajnos a Huddersfield RUFC ezen a délutánon 10:16 arányban alulmaradt a Bromsgrove ellen.

  A meccs után beültem egy közeli pubba, várva rég nem látott gimnáziumi osztálytársamat, Robit és feleségét Anitát, akik egy éves ausztráliai munkakiküldetést leszámítva immár öt éve Angliában élnek. Pontban 6 órakor érkeztek Judit kíséretében (addigra ő is végzett a patikában) és pár pint sör mellett elmeséltük az utóbbi idők történéseit, élményeinket a külföldi beilleszkedésről. Gyorsan elrepült 2,5 óra és még rengeteg elbeszélnivalónk maradt, így elfogadva meghívásukat hamarosan meglátogatjuk őket. (képek)