Tour de France

  Mindig nagy öröm ha valaki vendégségbe jön hozzánk, az meg különösen ha ezt még fokozni is tudja azzal, hogy kisegíti a fáradt szülőket és megírja az élményeit amit feltölthetünk a blogra. Következzen hát visszatérő vendégírónk, a frissensült nagyapa beszámolója.

  Judit és Dani egy titkos ötlettől vezérelve unoka-látogatásra a július elejét találták megfelelően. És mivel ritka eseményként idén Angliából, ezen belül is Yorkshire-ból rajtolt a Tour de France mezőnye, ezt az időpontot ajánlotta. Családunkban András bátyám a Tour nagy szerelmese, így őt is meghívták. Mellesleg megnézhette unokaöccsét is, életében először repülőn utazhatott, szóval rengeteg első dolgot rejtegetett az utazás.

  Hogy a látogatás még zavartalanabbul folyjék le, Dani szabadságot vett ki. Csütörtök este várt minket a repülőtéren, kb. 1 órás autózás után érkeztünk Holmfirth-be. Judit és Barnabás vártak minket, Judit nagyon boldogan, Barni egy csöppet tartózkodóbban (és állítólag enyhén pisisen). A nagyszerű vacsora után gyönyörködtünk az ifjú Soos fiúban, és hallgathattuk érces hangját. (Dani mondása: Ajaj! Görbül a szája! Ebből sírás lesz!) De a dédelgetés, a kaja mindig megvigasztalta. Az éjszakák is jól teltek (én jól aludtam), reggel pedig tradicionális angol reggelivel várt minket Dani. Ennek elkészítése otthon kicsit gürcös, de mindent a vendégért!

  Pénteken Holmfirth bemutatása volt a program. Már az előző esti autóúton láttuk a készülődést a Tourra, útlezárás, parkolási tilalom, a mezőkön a gazdák által létrehozott ideiglenes kempingek, kitelepülő pecsenyések. Az úton pedig amatőr bringások, akik az útvonal egy részét vagy egészét járják végig. Szóval Yorkshire és Anglia a Tour lázában égett. Hírek szerint 2,5 millió vendég érkezet a Tour miatt, csak Londonban, a 3. napon 1 millió látogató! Hétfőn! Miközben a hétvégén volt az F-1 Silverstone-ban, és Wimbledon! Szóval ezek nem normálisak. Igaz mi is itt voltunk.

  Szóval Holmfirth egy kellemes kisváros, különösen hogy Daniék a „külvárosban” laknak, nyugodt környezetben. Pub van bőven, ebből mi csak négyet látogattunk meg, ezek jól mutatták a sörözés kultúráját és a sörök fajtáit. Mi csak ale söröket ittunk, lager sör van Magyarországon is.

  A szombati programtervezet az volt, hogy autóval elmegyünk egy Harrogate városhoz közeli vasútállomásra, és innen vonattal közelítjük meg az első napi befutó színhelyét. A vasútvonal egy itteni „szárnyvonal” volt, az egyik régiós vasúttársaság működtette. El kell képzelni egy hagyományos vidéki vasútállomást, bakterrel, kézi működtetésű sorompóval, bakterlakással, stb. Azért elgondolkodtató, hogy nem akarnak mindent automatizálni, és jó ez a munkahely is. És milyen sorompó! Valójában egy (illetve kettő) nagy kapu, amihez a bakter kiballag vonat közeledtével, a vonat elől az autók elé zárja a kaput. És mindezt nyugodtan, nem kapkodva, közben kedélyesen beszélget az utasokkal. Például ilyenekről: „Nem tudom este hogyan fog ez a rengeteg ember hazajönni, szerintem több mint 10 ezer ember ment eddig erre a mai napon.” Ezen mindenki elgondolkozhatott, főleg akkor, mikor befutott a motorvonat, dugig emberrel. Alig tudtunk felszállni!

Harrogate-ben a vasútállomástól stílszerűen sárga trikós önkéntesek terelgették a hömpölygő emberáradatot. A város központjában, egy parkban volt a befutó, ahol a VIP páholyon kívül üres hely az út mellett már nem volt. Sokan eleve az óriás kivetítők elé helyezkedtek, a gyakorlottak kempingszékkel érkeztek. Mindenütt árusok, biciklis cuccok aranyáron, a pubok előtt hatalmas tömeg, művészet bejutni. Láttuk, hogy itt már nincs hely (beérkezés előtt kb. 4 órával), ezért elindultunk az útvonalon visszafelé. Szerencsére találtunk egy pubot, ahol odafértünk a söntéshez, utána nézhettük a tv-n a Tour közvetítését, miközben szopogattuk sörünket. Tovább indulva az 1 km-es kapu előtt találtunk helyet az út közelében, a 3. sorban. Naivan azt hittük, innen majd látni fogunk! De erről később. A mezőny előtt 2 órával haladva jönnek a Tourt és a csapatokat támogató cégek reklámautói, a többség szóróajándékot hajigálva a tömegbe. Az emberek itt sem mások, a souvenirért mindenre képesek. Én is majdnem szereztem egyet (kicsi műanyag tehén, az egyik francia cég reklámfigurája), de mielőtt megfoghattam volna a földön, az előttem álló idősebb hölgy nemes egyszerűséggel rálépett. (Még szerencse hogy nem fogtam! Itthon magyarázkodhattam volna a bekötött kezem miatt.) Szóvak így telt az idő, bömbölt a zene a reklámautókból, és két közvetítő folyamatosan mondta a hangszórókból a magáét. Két órán keresztül, megállás nélkül. Ahogy közeledett a mezőny, gyakrabban jöttek rendőrmotorosok (néhányuk pacsizott a nézőkkel), aztán a hivatalos bírói autók, a csapatok kísérő autói. És a tömeg elkezdett tömörülni a kordon előtt. Mikor megálltunk a jó helyet keresve, még szabadon elláttunk a tőlünk kb. 100 méterre lévő 1 km-es kapuig, most már hajlongani kellett. 

  És jött a mezőny! A tömeg besűrűsödött, a maradék kilátást pedig elvette az újkori őrület, az ipaddal való fényképezés! Ez végképp eltakarta a maradék kilátást. Maradt az út felé a közvetlen előttünk lévő kb. 1 méteres sáv, amin azt láttuk, hogy rengeteg bringás 50 km/órás sebességgel elhúz előttünk, a hangszóróból a közvetítők önkívületben ordítanak, a tömeg kiabál, fütyül (én is, úgyis ráérek), tapsol. Majd összenézünk a többiekkel, te mit láttál? Senki semmit. Közülünk. Mert a gyakorlottak az első sorban álltak (4 órával korábban kint lehettek), vagy kerestek valamilyen magaslatot. Ez lehetett kerítés, buszmegálló, reklámtábla. Mindegy, csak magasabban legyen a tömegnél. Szóval mi nem láttunk semmit, sőt azt sem értettük a hangszóróból, ki győzött. Erre akkor döbbentünk rá, amikor este a vasútállomáson a vasutas kérdezte, ki győzött? Cavendish? Mi azonnal rávágtuk, igen, hiszen tömegbefutó volt, Cavendish nevét üvöltötte a közvetítő, egyértelmű, hogy az angol nyert. Erre az előttünk álló megfordult, és kicsit lenézően közölte, hogy Cavendish a cél előtt bukott, más a győztes. Így bízzon az ember a szpíkerekben és a saját angol nyelvtudásában.

  Gondoltuk, ez is megvolt, irány egy pub, a sok amatőr tolakodjon csak a vasútállomáson, mi majd kivárjuk az időnket, és kényelmesen, éhünket-szomjunkat oltva hazautazunk. A terv eleje sikerült, találtunk pubot, hely is volt benne, sört is mértek (mindig jófajtát !!!!), az idő is eltelt. A csalódás ezután ért minket. A vasútállomáshoz közeledve a járdán hatalmas sor kanyargott. Beálltunk a végére (érdekes módon mindenki odaáll), de Dani nagy gyakorlattal megkérdezte, ez melyik vonathoz tartozik? Mondták, hogy a York-ba menő vonathoz nem itt kell sorban állni, de ne örüljünk, az a sor még hosszabb! És tényleg hosszabb volt. A képen látszik, a két ház közötti gyalogoshíd van a vasútállomásnál, de a bejárat előtt kordonok közé vezették az embereket, ahol 8-as kígyóban 50 méter hosszon soroltak még a várakozók. Szerintem kb. 700 méteren hármas-négyes sorokban várakoztak az emberek. Ez annyira kilátástalannak tűnt, hogy csak nevetni tudtunk. És mindenki azt tette. (Szerencsére beiktattak egy nem menetrendszeri járatot is és így alig másfél óra várakozás után már a vonaton ültünk - a szerk.)

  Miután az előző napon vajmi keveset láttunk a Tourból, vasárnap közelebbi nézőhelyet választottunk. Kisétáltunk Daniék utcájának végébe (kb. 150 méter) - ahol egy kellemes, bár nemrég újjáépített kis pub is volt - és onnan terveztük végignézni a belátható 3-40 méternyi szakaszt. Itt is igazi piknik hangulat volt, és Judit is Barnival velünk lehetett. Barnit főleg Dani hordozta a kenguru kendővel. Jól érezte magát. Itt is hasonló volt a koreográfia, mint tegnap, promóciós autók, pacsizó motoros rendőrök, csapat autók, azután a mezőny. Érdekes volt látni, hogy az emberek mennyire nem érzékelik a kerékpárosok sebességét. Mert kinek jutna eszébe egy 50 km/órás sebességgel haladó autó elé kilépni, fényképezni? Itt pedig többen akarták megcsinálni életük fényképét! Volt is ugrálás a járdára! Igaz itt nem volt kordon, hiszen azt általában a kritikus pontok előtt 1-3 km-re állítják csak fel. Szóval itt többet láttunk és megérezhettünk valamit a kerékpár verseny hangulatából, sőt még szóró-ajándék is jutott, hála Judit szemfülességének. Neki nem akartak a kezére lépni. A mezőny elhaladta után jöttek az amatőr bringások, akik életük tekerését csinálhatták a profik után.

  Estére még terveztük bemenni a városba, de jött egy kisebb eső, ezért otthon beszélgettünk és Barniztunk. Ja, és Andrással összeszereltünk 2 db IKEÁ-s szekrényt, hogy ottlétünk alatt valami hasznosat is csináljunk.

  Hétfőre Liverpooli kirándulást terveztünk. Szerencsére Judit bevállalta, hogy jön velünk, mi pedig megígértük, hogy ha valamelyik pubnál meg kell állni, csak szóljon nyugodtan. Először az Anfield Road-on a focistadiont és a sportboltot néztük meg. Mindegyik hozta a kötelezőt, nagy élményt a környék jelentette. A nem használt lakások, házak ajtajai-ablakai be voltak deszkázva, rácsozva. Gondolom 1-1 meccs után van itt élet. Ezután mentünk a kikötőbe, az Albert Dokk-hoz, amit a 2000-es évek elején újítottak fel, alakítottak kulturális-szórakoztató negyeddé. Itt van a Beatles Múzeum, amit a három felnőtt Soos fiú meglátogatott, míg Judit Barnabást etette, tette tisztába, babusgatta. Jó volt a kiállítás, de sajnos magyar nyelvű guide nem volt, Dani pedig csak korlátozottan tudta közvetíteni a történeteket. De így is nagy élmény volt. A téma folytatásaként megnéztük a Cavern Club élethűen újraépített pincéjét, ahol a Beatles játszani kezdett. Hangos zene, a vendégek átlag életkora 50 fölött, de mi jól éreztük magunkat. Bár András kifelé jövet azért mondta, azért nem szeretett ilyen helyekre járni, mert nem érti az ember még a saját szavát sem. Utána még sétáltunk a dokkban, majd Daniék törzs pubjába mentünk vacsorázni. Barnabás is éhes volt, így kapott tejet, mi pedig szomjasak voltunk, ezért finom ale sört ittunk.

  Kedd reggelre csak a búcsúzás maradt, Barni is lejött (Judittal), és útravalóul ránk mosolygott. Lehet, hogy örült nekünk? Vagy azért volt boldog, mert már megyünk? Ezt mi már soha nem tudjuk meg!
(képek)