Nagyszülők Holmfirthben

  Dani megkért, hogy ne szakítsam meg a haladó hagyományt, és írjak a blogra az ott-tartózkodásunkról. Ezt kérte annak fényében, hogy Judit a nagy álláskeresés lázában égett. És ehhez kapcsolódott a másik programjuk, hogy másik, a munkahelyükhöz közelebbi lakást is kell keresniük. Miután Dani Leedsben dolgozik, Judit is a leedsi vasútvonal mentén, a számára alkalmanként adódó helyettesítések során megismert helyeket veszi sorra. Bombázza önéletrajzzal a potenciális gyógyszertárakat. (Ami mostanra sikerrel is járt, de felhatalmazásom nincs a hír közlésére, ezért a zárójel!)

  Szóval az őszi szünetben újra Angliába látogattunk. Most a fő program nem a közelebbi és távolabbi környék megismerése volt, hanem a „nagyszülőzés”. (Ez rövidebb, mint a nagymamázás, nagypapázás, de így magyarázva már hosszabb.) Szerettünk volna az unokánkkal összeszokni, kiélvezni a nagyszülők kedvező helyzetét, hogy ti.  amíg kedves, édi-bédi, gyönyörködünk benne. Amikor pedig nyűg van vele, szólni a szüleinek, hogy mostmár csináljanak vele valamit! Előre kell bocsájtanom, ilyen a 10 nap alatt egyszer sem fordult elő, csak akkor nyűgösködött, ha a szülei is ott voltak, érezve, hogy a nagyszülők idegeit nem szabad túlfeszíteni. És különben is, ha a nagyapja megkapta az angol ale-sör adagját, akkor a hátán fát lehetett vágni, csinálhatott Barnabás akármit is, nem izgatta volna magát (mármint a nagyapja).

  Szóval csütörtökön a reggeli géppel mentünk Manchesterbe, ami reggel 9-kor már ott volt. Dani egy kicsit késett (a vicc:- Hol voltál mostanáig? – Elterelés volt, dugóban voltam, későn keltem. –De melyik? –Válassz!), de addig legalább megihattuk első kávénkat.

  Szokás szerint eljátszottuk, hogy a csomagok berakása után én a jobb első ajtóhoz álltam, mire Dani és Gitta vigyorogva, kórusban kérdezte:  - Mi van, Te vezetsz? Mire leesett a tantusz, és a helyemre, hátra ültem. (újabb zárójeles gondolat: Még soha nem vezettem Angliában autót, és ha csak tehetem hátra ülök. Elől ui. állandóan fékezek, és a frász jön rám, hogy itt senki nem ismeri a jobbkéz-szabályt. A többsávos körforgalom külön tanulmány, mert annak tudatában kell belépő sávot választani, hogy hányadik kijáratnál akarunk kijönni! És körforgalom van dögivel!)

  Az első napokat otthon töltöttük, és élveztük az együtt létet. Barni adta önmagát, produkálta amit eddig csak Juditék elbeszéléséből hallottunk. Az esti fürdetést, utána a francia ágyon a hancúrozást, aztán az este 8-fél 9-től a másnap reggel 8-ig való alvást. Reggel ha fel is ébredt, elvolt egyedül az ágyában, magyarázott, gajdolt. Akkor volt csak gond, ha az összes plüss állatot kidobálta és egyet sem tudott visszahúzni. Bár ilyenkor eljátszott a kezével.

  Az első kirándulás Lincoln városába vezetett. Ez Juditéktól K-DK irányba, 1,5 órás autóútra volt, a város a katedrálisáról híres. Vagy 500 évig épült, az építéséről híres tv-sorozat is készült. Nagyon szép a katedrális, de 60 fontért nem akartuk végigjárni, Danit folyamatos fordítással, magyarázattal fárasztani, így csak az előtérig jutottunk. Inkább megtámadtuk a várban akkor tartott kolbászfesztivált. Az ottani kolbászok sajnos nem érik el a magyarországi termékek színvonalát, de a mangalica már ott is hódít. Aztán a lányok vásároltak (turiztak a jótékonysági boltban (charity shop)) a fiúk pedig a városnézést megunva egy tradicionális pubban élveztük Barnabás szereplését, amivel az angol tiniket szórakoztatta.

   A következő kirándulásunk Derwen Valley-be vezetett. Ez egy nagy víztározó, tórendszer, hatalmas gáttal. Arról híres, hogy a II. világháború idején a németországi víztárológátak elleni támadást itt gyakorolta az angol légierő. A bombázóknak légi kíséret nélkül kellett megközelíteni a tározót, majd 10-20 méter magasan szállva kiengedni a henger alakú bombákat. Úgy kellett ezeket kiengedni, hogy a víz tetején pattogjanak (kacsázás), majd a gát előtt lesüllyedve annak tövében a víz alatt robbanjanak. A légi védelem hiányának, és hogy egyszerű földi fegyverekkel is támadhatóak voltak, „köszönhető”, hogy a támadások vesztesége 50% feletti volt.

  A kirándulás kb. 15 km volt, és Barnabást az új hátonhordón vitte Judit és Dani felváltva. Az út olyan széles és kőszórásos volt, hogy kerékpárral is lehetett rajta közlekedni, amit az angolok meg is tettek. Hazafelé, már sötétben egy jó kis vendéglőnél álltunk meg vacsorázni. Itt önkiszolgáló módon lehetett az egyféle, de rendkívül kiadós kajából jóllakni. És persze volt 5-6 jóféle csapolt sör is.

 Az utolsó kirándulásunk a Slaithwait melletti csatornához vezetett. A XVIII-XIX. században Angliában az árúk szállítására a sűrűn kiépített csatornahálózatot használták. Ez a vasút, majd a közút térhódításával háttérbe szorult, a XX. század elején pedig lényegében nem használták. A karbantartás hiánya miatt a hálózat eliszapolódott, a műtárgyak tönkre mentek. Az 1940-es évektől elkezdték felújítani, kotorni, rendbe hozni a hálózatot. Mára csak turisztikai célra használják, mindenhol sétautakkal és lakóhajókkal (aminek nagy piaca van Angliában is). A hajósoknak maguknak kell zsilipelni. Azon a szakaszon, ahol mi sétáltunk, kb. 40 zsilip van 12 km-en. Emiatt ami gyalog  2.5-3 órás út, a csatornán 24 óra. Szóval elavult közlekedés, de kikapcsolódásnak, nyaralásnak nagy buli. Barnabás itt is a hátonhordóban közlekedett, a kiépített részen viszont kézenfogva sétáltunk. Élvezet, hogy minden lépcsőre, útszegélyre, nagyobb kőre felléphet, és mi türelmesen nézzük a produkciót. A napot szokás szerint pubban zártuk.

  Hamar eltelt a 10 nap, de már nem kell sokat aludnunk, hogy karácsonykor újra együtt legyünk. A legnagyobb élmény az volt, hogy Barnabás elfogadott minket, hét közben 2-3 napot csak a nagyszüleivel töltött, amig Judit is dolgozott. Gyűjtjük az erőt, hogy az ünnepek alatt ismét 2-3 napot csak vele töltsünk, amíg a szülei édes kettesben pihennek!

(képek)