Vendégsereg III.

  Régi elmaradásunkat pótoljuk azzal hogy beszámolunk barátaink látogatásairól.

 Anita és Robi még augusztus közepén jártak nálunk, péntek estére vártuk őket, finom sushit csináltunk vacsorára. Nagy sikere volt e különlegességnek – pedig könnyebb elkészíteni mint az ember gondolná – és mind egy szálig elpusztítottuk. Szombaton kirándulást tettünk a Brodsworth Kúriához, ami egy svájcból a 19. század közepén kivándorolt bankár családjának és leszármazottainak a tulajdonába volt egészen a 80-as évek végéig. A ház különlegessége abban rejlik, hogy végigkövethető az elmúlt több mint másfél évszázad társadalmi, gazdasági változásai és műszaki fejlődése. Vannak hatalmas termek ahol egykoron bálokat tartottak, billiárdszoba elefántcsont golyókkal és lovassport ereklyékkel, saját könyvtár, hatalmas konyha rengeteg edénnyel ahol a cselédek sürögtek-forogtak hogy kiszolgálják a ház urait. Másrészt itt-ott észrevehetőek az ódon villanykapcsolók, található itt gramofon és rádió, egy használaton kívüli lift, 60-as években berendezett – akkor modernnek számító – konyha a kisebb háztartáshoz, megsárgult fotók a falakon és hosszú családfa a ház építtetőjétől napjainkig. Végül az épület túl nagynak bizonyult egy utolsó itt lakó idős hölgy számára és felajánlotta egy alapítványnak hogy megőrizzék és bemutassák az utókornak, így mi is részesei lehettünk ennek az időutazásnak. A kúria körül egy hatalmas és gyönyörűen karbantartott kert terül el, így miután bejártuk a házat gyönyörű virágágyások és százéves fák között tettünk egy sétát.

   A kirándulás után már igencsak korgott a gyomrunk és folytattuk gasztronómiai utazásunkat mivel éppen  étel és ital fesztivál volt a városban. A különleges sörök mellett krokodil burgert (olyan íze volt mint a csirkének, lehet hogy átvertek), yorkshire-i tavaszi tekercset, skót húsgolyókat, kínai tésztafélét és baklavát is kóstoltunk. Miután jól bevacsoráztunk, elmentünk az egyik kedvenc helyünkre billiárdozni, majd mikor beindult a buli és feltekerték a hangerőt a pubban, hazasétáltunk hogy a kanapén ücsörögve beszélgessünk még egy kicsit. (képek)

  Melinda és Andris – hosszú egyeztetés után – szeptember elején jött el Huddersfieldbe, hogy megnézzék hol élünk és közösen megünnepeljük a születésnapomat. Már péntek este belecsaptunk a lecsóba, ezért szombaton nem siettünk a felkeléssel, jól bereggeliztünk és napszemüveggel felszerelkezve elindultunk a bányászmúzeumba. A cseh barátaink ajánlották hogy oda mindenképpen menjünk el és igazuk volt,  az egyik legérdekesebb múzeumnak találtam amibe eddig jártunk. Egy ex-bányásszal ereszkedtünk le a 140 méteres tárnába – persze sisakkal és lámpával felszerelkezve – és rögtön ízelítőt kaptunk a bányászélet nehézségeiből ahogyan a liftbe bezsúfolódva, csöpögött ránk a víz és komótosan haladtunk a hideg fénytelen mélységbe. A vezetőnkről hamar kiderül hogy nagy dumás és jó előadó, így miután ráállt a fülünk a különleges yorkshire-i akcentusára, élvezet volt hallgatni. Mivel Melinda és Andris is közel két méter, – a magasság nem feltétlen előny a szűk és alacsony folyosókon – így nagy hasznát vették a sisaknak és bányászunk állandó poénforrásai voltak a túra során. A múzeum tematikája a bányászat fejlődését és történelmét vette végig, így először egy 19. századi család hétköznapjaiba pillanthattunk be, ahogyan mindannyian - az 5 éves kisgyereket is beleértve – 16 órán át gürcöltek a sötétben. A bányászok munkakörülményei lassan javultak csak, ahogy később korlátozták a gyerekek és nők dolgoztatását, maximálták a munkaórákat, pónikat fogtak be a csillék elé és egyre fejlettebb gépek kerültek használatba. Végül eljutottunk a legmodernebb masinákig, amiket már számítógépről irányítanak és igyekeznek a munkát a lehető legkényelmesebbé tenni. De hiába a technikai fejlődés, a bányászat még így se tűnik egy álommelónak hisz veszélyes körülmények között – gondoljunk csak a chilei bányászok esetére – a mélyben, sötétben, zajban, porban folyik a munka. Sajnos fotókat nem készíthettünk biztonsági okokból, mert minden elektromos készüléket ami szikrát adhat a felszínen kellett hagynunk. (Képek találhatóak a honlapon.)

  A múzeum után farkaséhesen a Digley tó felé vettük az irányt, hogy kihasználva a nyár egyik utolsó napját, grillezzünk a parton. Már kezdett besötétedni mire a vacsora elkészült, így evés közben a naplemente vöröses-lilás színeiben gyönyörködhettünk.

  Huddersfield éjszakai életét is meg szerettük volna mutatni vendégeinknek, ezért beugrottunk pár pubba, majd végül – Tamáshoz hasonlóan – egy reggea buliban kötöttünk ki, ahol ha lehet a zene még hangosabb volt mint múltkor, de ugyanaz a DJ keverte a lemezeket, bár most nem volt kínai kifőzde a sarokban.

 Vasárnap egy régóta érlelődő tervünket valósítottuk meg és elmentünk egy agárversenyre. Még soha nem jártunk hasonlón, így teljesen tanácstalanul fordultunk a pult mögött álló hölgyhöz hogy magyarázza el hogyan lehet fogadni. Készségesen felvilágosítást adott és felsorolta milyen fogadási opciók vannak. Miután megtudtuk hogy akár egy fontos tétet is meg lehet tenni, a következő futamból kiválasztottunk találomra négy kutyát a hatból (mindenki egyet-egyet) és izgatottan vártuk a versenyt. Hiába szurkoltunk kedvenc agarainknak, csalódottan tapasztaltuk hogy egyikünk sem nyert, de nem kenődtünk el. Megpróbáltunk összefüggést keresni a programon található adatok és a győztes agarak között és arra jöttünk rá hogy általában a nagyobb súlyú – vagyis valószínűleg izmosabb – kutyák nyernek. Így az egyik futamban megtettük a legnagyobb oddsú és a legnehezebb kutyát. Végül a „dagi” futott be elsőnek így visszanyertem mind a négy eltékozolt fontomat, plusz egyet, úgyhogy rögtön a pub felé vettük az irányt mert a nagy izgalmak között igencsak megéheztünk. Útban a vasútállomás felé, elfogyasztottuk estebédünket, majd elbúcsúztunk barátainktól és megegyeztünk hogy hamarosan megint találkozunk. (képek)